(mint a rozsda)

Ha esetleg elrabolnának egy mélyűrből érkező idegen faj tudósai, és az emlékeimben turkálva próbálnák felépíteni Budapestet egy másik bolygón (azt ugyan nem tudom, miért állna szándékukban Budapestet rekonstruálni, mármint azon kívül, mert a mélyűrből érkeztek és tudósok, de mindenesetre remélem, nem engem választanának a célra), különös egy város születne. A peremén például mindig ősz lenne, még akkor is, ha a belvárosban perzsel a nyár.

A múltkor ugyanis Budapest szélén jártam – a széle alatt a buszvégállomások körüli zónákra kell gondolni – , és váratlanul rájöttem, hogy az utóbbi években kizárólag ősszel keveredtem a külső kerületekbe, főleg a budai hegyek valamelyik pontjára. Ezért az én emlékeimben itt mindig ősz van, annak is a borongósabb változata, ami az este, csendes és kellemes, az utcalámpák fénye szétfolyik a ködben, avar van, pocsolya, sok üres lépcsősor, a messzeségben homályos derengésben úszik a város.

Aztán meg akartam örökíteni lucia bloggeres utóhalloweenjét is, nem kevés késéssel, ahová a vámpír- és boszorkakosztümöt reciklálva látogattunk el (igen, még mindig én voltam a vámpír; és mint lucia fogalmazott, úgy jöttünk, mintha civilben lennénk, csak kicsit több sminkkel, ami egy poshmoderndarkfentezi sikerírónak egyértelmű elismerés). Szerencsére AnnGel már írt arról, milyen jó, hogy neki már nem kell írnia, hiszen a többiek remekül megörökítettek mindent, és tényleg, ezért csak linkelek hozzá.

Illetve szerettem volna jajongani azon, hogy a múltkori nagy hajtás után itt a kreatív nihil első pár jele, miért is gondoltam, hogy megúszhatom, de inkább azzal zárnám, hogy szerencsére Srakkerrel összeültünk egy konstruktív ötletelős szeánszra, ahol ittunk sört, túl sok cigaretta fogyott, viszont ettől tényleg rengeteg remek elképzelést hordtunk halomba, egymás szavába vágva, miközben a háttérben egy bácsi gitáron Charlie-számokat játszott nagyon hangosan, hogy egy igazán szürreális képpel zárjam ezt az egészet.

(élet és irodalom. és élőholtak)

Miközben a budapesti metróaluljárókat még mindig elönti a chick-lit meg a vámpíros-romantikus ponyva (utóbbiaknak egy átlagos angol Bordersben már évek óta külön polcuk van, hogy könnyebben elkerülhetőek vagy megtalálhatóak legyenek), máshol ez már lecsengett, de van helyette új trend. Érdeklődve várom, mikor ér ide az angolszász könyvpiac tavalyi slágere, a Híres Irodalmi Művek Ponyvahorrorosítva.

Az első darab a Pride and Prejudice and Zombies volt, ami Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényét helyezi át egy alternatív régens-korba (19. század eleje), ahol a zombik elözönlötték az országot, majd teljesen elszigetelték a városokat meg a felfegyverzett udvarházakat. A regény eredeti szövege megmaradt, de úgy, hogy az átdolgozást elvállaló Seth Grahame-Smith kissé hozzáigazította a párbeszédeket a bizarr háttérhez, meg a jelenetek közé gondosan beírta a zombis részeket. A vállalkozást természetesen soha senki sem gondolta túl komolyan (mielőtt bárki fellázadna, hogy már megint meggyalázták a nagybetűs  irodalmat) és nagy siker lett. Azóta van Sense and Sensibility with Sea Monsters (eredetileg Értelem és érzelem, szintén Austentől, a borítón parókás, polipfejű úriember ölel egy decens hölgyet; itt nem zombik, hanem tengeri szörnyetegek lázadtak fel az emberek ellen), és most Birminghamben láttam a trend egyik vadhajtását, ahol már történelmi személyeket kombinálnak össze zombikkal. Valahogy így:

Queen Victoria: Demon Hunter
 She loved her country. She hated zombies.

Éppen megfontolom diane felvetését, hogy jó lenne endless-cikket írni a trendről. Illetve eszembe jutott, milyen vicces lenne egy magyar verzió, és ezennel le is stoppolom az ötletet (aztán ha valaki megírja helyettem, bizonyíthatom, hogy innen jött és sikerrel perelek, míg milliomos nem leszek... vagy nem, mert nem egy angolszász országban élünk.)

(Vigyázat, senki se vegye túl komolyan.)

Légy jó mindhalálig – és azon is túl

Nyilas Misi debreceni diák lesz a könyörtelen 1920-a években. Az első világháborúban bevetett titokzatos vegyi fegyver agyakat zabáló, vérszomjas zombivá változtatta Európa lakosságának nagy részét, és azóta mindenhol a káosz az úr. A világtól elzárt civísváros kollégiumában a túlésre képzik ki a diákokat, de erre nem mindenki alkalmas...

Részlet:

- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...
Azzal kifelé intett, egyetlen mozdulattal befogva a kíméletlen, ocsmány égtől terhes várost, a Nagytemplom őrposztokról hemzsegő tornyát, a máglyákat, a halálos senkiföldjét azon túl.
És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.
- Nem tudok olyan lenni, mint ők! - súgta.- Én nem fogok kimenni oda! Sohase! - És az úri nagybundára csapott, de úgy, hogy megcsörrentek alatta a fegyverövre simuló, okosan gyilkoló alkalmatosságok.
A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.

(this was halloween, halloween, halloween)

A szombat este úgy indult, mint valami gótikus anekdota: a boszorka, a zombi, Frankenstein menyasszonya és a vámpír elmentek egy házibuliba Halloween alkalmából. Csattanó viszont nincsen, mert mindez tényleg megtörtént (igen, én voltam a vámpír, halottfehér arccal, lugosibélásan hátranyalt hajamban két szigorú, ősz csíkkal*), hacsak azt nem vesszük csattanónak, hogy pár órával később Birmingham egyik kertvárosában már kelet-európai akcentust tanítottam egy nálam elegánsabb angol élőholtnak. Közben telihold volt, de már közelgett a köd, amiben később hazafelé autóztunk, a ház mögött lobogtak a mécsesek a faragott tökök foghíjai mögött.

Amikor kedvenc húgom még a nyáron meghívott minket halloweenezni Angliába, nem igazán tudtam, hogyan működik majd az álarcosdi – alsósként öltöztem be utoljára valamelyik farsangra –, de most kiderült, milyen szórakoztató ez, amikor mindenki komolyan veszi a viccet (és az angolok a jelek szerint komolyan veszik). Ráadásul külön emeli az est fényét, ha van sok alkohol, indiai étel, és Joker meg a rémek egy kisebb falunak elegendő tűzijátékot robbantanak fel a kert végében.

A hétvégébe még sikerült bezsúfolni Bristol kikötővárosát (avar, rozsdás korlátok, napfény, sirályvijjogás, hajók), és Birmingham belvárosát (éttermekké suvickolt raktárak a zsilipek mellett, vörös téglából rakott hidak, szél). Meg a remek vendéglátás örömeit, több liter kávét, némi csokis süteményt, 17. századi recept alapján készült kolbászféléket, brit humort, a Blade Runner felújított, bámulatosan szép Blu-Ray verzióját, levezetésként némi spanyol horrorfilmet, illetve nem kevés utazást különböző járműveken.

* képeket nem mellékelek, képzelje el, aki meri

(látni az alagút végén a ködöt)

Október vége van, ködöket gyűjtök. Van a gyenge, fátyolos, ami a folyó felől érkezik reggel, a céges tornyok mögül, és délig, miközben a billentyűket püfölöm, mindent kilúgoz odakint. Vagy a másik kedvencem, ami a kora esti sötétben elborítja a céges iroda körül az öreg palotákat: az ablakból elém táruló látványt fel lehetne használni egy régies filmben, két puhakalapos alak ülne a mű-autóban, a hátuk mögött pont ez a köd remegne a rosszul vetített háttéren és az Erzsébet-híd fehér vasai állnának ki belőle.

Nem mintha mostanában túl sok időt töltöttem volna a lakástól távol. Elkapott a régi berserker-üzemmód, és a nettelenség előnyeit kihasználva tényleg csak dolgoztam heteken át. Erre hirtelen azon kaptam magamat, hogy leadtam különféle szerkesztéseket, a cégnél négy év után hirtelen egy kicsit nem kell újabb szövegeket írni (mennyi minden javítanék át most, ha lehetne), elkészültem a regényfordítással is, és most hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek. (Dehogynem.)


Közben többé-kevésbé eltűntem a világ elől, ennek ellenére jártam könyvbemutatón, néha sörözni ,okkult hímzőegylettel szeánszolni, sőt hosszú megvonás után (noiz vagyok és két éve nem nyúltam szerepjátékhoz, tapsoljuk meg noizt) egy történet erejéig visszaestem és örültem neki.

(most úgy írnék valami egészen beteg scifit)

Az Idő Urai egy 1982-es francia-magyar science fiction rajzfilm, ami évtizedek alatt sem halványuló „he??”-pillanatokkal ajándékozta meg a nagyjából velem egykorúakat (a kijelentés ismeretségi körben végzett mintavételezésen alapul).
A fenti mondat természetesen semmi újdonságot nem tartalmaz annak, aki olyan öreg, mint én ismeri a filmet, viszont kényszeresen meg kell osztanom, hogy most láttam megint (valamikor 2000 után a Tabán moziban már megnéztem projektorról), és még mindig hasonló hatással bír.

Az ordinátor lekapcsol minket a Kék Üstökös gravitációs teréről!

Természetesen számít, hogy a történet már fogékony koromban belerágta magát az agyamba. Az Idő Uraival talán hét éves koromban találkoztam először, képeskönyv formájában, rengeteg képpel, minimális szöveggel. Ez volt ez egyik első olvasmányélményem (ez sok mindent megmagyaráz), és régen kívülről tudtam már a dialógusokat, mire először láttam a filmet.

Szóval Gamma 10, Ördöglabda, tiltott szektor, mikró, arctalan angyalok meg azok a háttérzajok – Az Idő Urai most is kemény anyag. Feltűnőbb néhány történeti döccenő, de nem érdekes.

És szeretem az olyan szavakat, mint az ordinátor, ami a francia ordinateur, csak valamiért a régi magyar verzióban nem fordították le számítógépnek, és sokkal jobb így, mert amíg ezt nem tudtam, sokkal furcsább technológiára asszociáltam róla, mint ami valójában. Meg olyasmiken töprengek, milyen lehet ez a soha ki nem bontott, galaktikus birodalom a háttérben, amiből csak a rozsdás, félelmetes űrhajókat látjuk, meg néhány nagyon szürreális bolygót, véletlenül sem a megszokott Föld-pótlékokat, hanem valóban idegen, embertelen világokat.

Még mindig nem bírok rájönni, milyen korosztálynak készült.

(the curse of the sunshine: the miniseries)

Amikor májusban szerencsére ismét Madridban járhattam, gyorsan zanzásítottam itt azt a pár napot (dalekek vára, vámpírként bujkálás, hegybe vájt katedrális, kávé). Időközben Herbie barátom és madridi vendéglátóm elkészült akkurátusan visszadátumozott beszámolójával, szóval linkajánló következik, ami érik már egy ideje, mert a Madridban blog remek Spanyolország-esszencia, kiváló képekkel.
Több részes minisorozat formájában megtalálható az a néhány tavaszi nap is: a pilot epizód figyelemelterelésből napfénnyel indít, hogy aztán megérkezzen egy rettenetes művészhasonlat, majd az egyre gyorsuló események Segovián át, óriási kőfeszületek mellett egészen a sosemlesz jövőbe vezetnek.

Vigyázat, a képek némelyike poshmodern darkfenteziírót tartalmaz (könnyen felismerhető fekete öltözékéről), erre érzékeny személyeket és gyermekeket ne engedjünk a monitor közelébe.

(És ha már feketeség meg darkság, tudom, hogy tavasz óta sokat dolgoztam a tavalyi/téli postokban felépített setétség kifehérítésén, de mindez semmi Herbie-hez képest, aki sebészi precizitással hántja le a toronybankucorgó-viharbankacagó imidzsemet és mutatja meg, mi lapul alatta valójában.)

(filmajánló a múltból)

A La jetée című francia rövidfilm valójában fekete-fehér fényképek egymást követő sorozata, amiből filmet teremt a folyamatos narráció, a zene és a sok apró hangeffekt. Ami egy kiragadott fotón csak egy pince lenne, ebben a kontextusban már a harmadik világháború utáni Párizs folyosórendszere, a groteszk szemüveget viselő alak riasztó tudós lesz, az injekciós tű statikus látványához idővel ösztönösen kapcsolódik a kosz, a fájdalom, a vergődés. Föld alatti masinák, időutazás, bezáruló hurkok, német nyelvű, halk, sátáni mormolás.

Chris Marker alkotása 1962-es, de az ötlet és megvalósítás időtlen (szándékos szóhasználat). Külön érdekesség, hogy ez volt a szikra, ami Terry Gilliam 12 majom című filmjét ihlette (ezt fel is tüntetik valahol az elején – inspired by Chris Marker), de még akkor is hatásos, ha valaki ismeri Gilliam amúgy szintén nem kicsit nyomasztó művét.